Órára, percre pontosan 80 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Anyám a születésem körülményeiről nem anekdotázott. Az apám sem, mert nem tehette, ő a háború áldozata lett. A fronton lehelte ki a lelkét, a teste tömegsírban nyugszik, a fényképe az éjjeliszekrényen van. Ez maradt. Anyámmal vannak rajta ketten. Ő sincs már velem, 20 esztendeje temettem el. Testvérem nem született, anyám megtehette volna, hogy szüljön. De ő csak az apámat szerette. Más férfira csak ránézni tudott, az érintést sem tűrte. Tömören ez a magyarázata egykeségemnek.
20 éven keresztül együtt laktunk. Évekig társbérletben, albérletben húztuk meg magunkat. Anyám szorgos ember volt a munkában látta az élet értelmét. Vagy ebbe temetkezett. Nem tudom. A szavak helyett tettekben hitt. Minden munkát elvállalt. Uraknál takarított, cselédnek állt, napszámot vállalt. Ami szembejött, azt nem kerülte el. A takarékosságának köszönhetően lakást is tudott venni, igaz némi segítséggel. Ez lett az én örökségem, most is itt írom a sorokat. Tanulni nem tudott, arra nem volt elegendő pénz. A szüleit is korán temette el. Ez lehetett a sorsa. Mindenkit eltemetett, akit szeretett. A kivétel én voltam. Sokáig egyetlen örömforrása.
Nekem mindent megadott, amit tőle elvett a sors. Visszagondolva egy szavam sem lehet. Soha semmiben nem szenvedtem hiányt. Étel mindig volt az asztalon. Annyira élelmes volt, hogy hetente egy-két alkalommal még húst is tálalt. Kuriózum volt az ínséges időben. A ruhatáram miatt sem kellett szégyenkeznem. Az öreg Singeren éjszaka varrta a ruháimat, amiket vasalva öltött reám.
Megadatott, hogy iskolába járhassak. Kitüntetésnek és nem tehernek vettem az oktatást. Anyám ebben is nagyon következetes volt. Naponta átélte a fizikai munka nyüvét, nekem jobbat akart. Iskola után, ha tehette mindig meleg étellel fogadott. Ha elszólította a munka a spájzban tette el. Nekem csak meg kellett melegítenem, majd magam után rendet raknom.
Hamar elrepültek az iskolai évek. A szorgos következetes tanulásnak meg lett az eredménye. Színötösre érettségiztem le. Emlékszem anyám büszke pirospozsgás arcára. Akkor láttam egyszerre sírni és nevetni. Mindketten biztosak voltunk a sikeres egyetemi felvételin. Tévedtünk. Éveket kellett várnom a tovább tanulásra. A köztes időben anyám megtanított háztartást vezetni. Dolgozni nem engedett, a felszabaduló időmben tanultam. Tudtam egyszer újra az iskolapadot koptathatom.
Messze kerültem a vidéki kisvárosból. Egészen Budapestig repített az utam. Az orvosi karra nyertem felvételt. Egy aprócska szobában a házkörüli munkáért cserében kaptam lakhatást. Óriási szerencsének tudható be, hiszen nem tudtam volna fizetni a lakbért. Anyám így is hetente küldött csomagot. Élelmiszerre nem nagyon kellett költeni.
Éjjel nappal tanultam. Hiába volt színötös az érettségim, mégis volt lemaradásom. Elsősorban latinból kellett sokat bepótolnom. Második év végére a fáradozásaim a jegyeimen is megmutatkoztak. Motivált, hogy beteg emberek gyógyításában fogok aktívan részt venni. Egy idő után a tanárok és a többi diák is elismerte igyekezetemet.
Anyámat havonta egyszer meglátogattam. Szeméből mérhetetlen büszkeség mellett riadalom is megmutatkozott. Egyre soványabb lett. Az orvos rákot diagnosztizált. Nem lehetett ott a diplomaátadón. Csak lélekben, de ez nem nyújtott vigaszt.
Árva maradtam, teljesen egyedül a nagyvilágban. A magány hamarosan elillant. Az egyetem után állásba kerültem. Egy közkórház segédorvosa lettem. Napi 12-16 órában dolgoztam. Nem tűnt robotnak, hivatásnak tekintettem a munkámat. A szerelem egy ideig elkerült, majd rám röppent.
Természetesen egy kollégámmal jöttem össze. Az egészségügyieken kívül szinte senkivel nem érintkeztem. Pár évvel idősebb volt nálam, ő is orvos, mint én. Az esküvő után pár évvel két gyermekünk született. A férjemmel szeretetben neveltük őket. Szerencsénkre a férjem szerető nagycsaládban nevelkedett, sokat segítettek, ha kellett. A lurkóknak legalább voltak nagyszülei.
Teltek múltak az évek. A gyerekek kirepültek a családból. Az apjukkal ketten maradtunk. Nyugdíj mellett is dolgoztunk. Gyógyítani akkortájt is kellett. Jól éltünk, minden tekintetben. A gyerekekkel rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, leginkább telefonon. Mindketten más földrészt választottak. A hazájuk maradt, az otthonuk változott. Büszkék voltunk rájuk. Ketten a férjemmel. Én még mindig az vagyok, a férjem meghalt. Türelemmel viselt betegségben. Békében. Én itt vagyok. Kissé betegen, de élek.
A gyerekeket várom, pár hete ígérkeztek, de valami közbeszólt. A vírus. Koronának nevezték el. Viharos, erőteljes, és nem kímél senkit és semmit. Engem még békén hagyott. A lakást nem hagyom el, csak végső esetben. A magamfajta öregeknek szánt időben bevásárolhatok. Legalább hetente kétszer el kell mennem. Egyszerre nem tudok mindent bevásárolni. Nem is beszélve a négy falról. Üresek, konganak. Több mint negyven évig emberek között sürögtem. Nehéz, de betartom, még akkor is, ha vén idiótának néznek. Sokan. Pedig a kór nem én vagyok.
Amennyiben tetszik a bogunk csatlakozz facebook oldalunkhoz https://www.facebook.com/Every-Magazin-minden-ami-%C3%A9let-109632513779468/?modal=admin_todo_tour , ahol lájkolhatod és megoszthatod a cikkeinket. Tarts velünk!
A képek forrása a pixabay
" Kereskedelmi felhasználásra ingyenes
Nem szükséges feltüntetni a tulajdonságokat."
K&P
Utolsó kommentek